A honfoglalók viselete – Magyar őstörténet I. – szerkesztette Sudár Balázs és Petkes Zsolt – Helikon Kiadó, 2014 – 188 oldal, keménytábla – ISBN szám:9789632276250
Le kell szögeznem, engem már régóta feszélyez, hogy a magyarság történetével foglalkozó könyveket – legyen szó a közeli, vagy a távoli múltról – olyan belső felkészültséggel lehet/szabad csak kézbe venni, mintha Ebola-gyanús beteget akarnánk megvizsgálni. Persze, tudom, hogy a rendszerváltást követő sajtószabadság kitűnő terepet biztosított ahhoz, hogy az elmebetegek, a megtévesztők és a megtévesztettek is tollat ragadjanak, s a köz elé tárják azt, amit tudásnak vélnek. Nem is lenne baj ezzel, ha a potenciális olvasók rendelkeznének valami – oltáshoz hasonlító – védettséggel. De nem rendelkeznek, s így kialakulhatott az a szomorú helyzet, hogy nemzetinek hazudott sarlatánok nagy számban terjeszthetik lélekbetegítő munkáikat. Az alternatív történetírásban tevékenykedők gátlástalanul használják a tudomány módszereinek látszatát és a tudományos eredmények – nekik tetsző – részét arra, hogy hamis képzetek ültessenek a fejekbe. Az elferdített (alternatív) múlt pedig olyan alternatív jövőt generál, melyben – ha őszinték magukhoz – azok sem szeretnének élni, akik építik.
Sokszor úgy tűnik, mintha kisebbségben lennének azok, akik a valós ismeretek alapján tudnak és akarnak harcolni az áltudomány győzedelmes „mekkmesterei” ellen. Nem véletlen, hogy odafigyelünk például Sándor Klára előadására, s alkalom adtán interjút is készítünk vele. De most nem róla kell beszélnünk, hanem arról, hogy – úgy tűnik – a Helikon Kiadónál is észrevették, hogy szükség van az ellenanyagra.
A Magyar Őstörténet címen elindított sorozat – az első kötet alapján – nem kíván közvetlen vitába bocsátkozni a tévtanok terjesztőivel, pusztán csak a tényekre és a megalapozott tudásra építve próbál ismeretet adni (ha jobban tetszik: immunitást kialakítani). Ez már csak azért is jó módszernek tűnik, mert az átfertőzöttségnek ezen a fokán a vitázó szándék, a frontális támadás csak fokozná a torzult történelmi tudat fékezhetetlen habzását, ahogy a vitairatok is magukban rejtik azt a veszélyt, hogy a cáfolt dolgok ragadnak meg az agyakban. (Nekem sem kellene/szabadna ennyire szélsőségesen lelkesnek lennem, hiszen ez is a visszájára fordulhat!)
Ezen a helyen az új könyvet kellene dicsérni, s lássuk be, van miért! Befogadható mérete és a felhalmozott képanyag azoknak is vonzó lehet, akiket elriasztanak a lexikonméretű, asztalszakító súlyú kötetek. A szabatos, tényekre szorítkozó szövegek, s a jól megformált – néha szinte már szikár – mondatok, s az ezekben összefoglalt ismeretek tényleg vonzóvá teszik/tehetik a kötetet. A régészeti kutatás eddigi történetének bemutatása – vázlatossága ellenére is – elegendő ahhoz, hogy az Olvasó kialakítsa „befogadói pozícióját”. A lelőhelyeket és leleteket bemutató fejezetek az aktuálisan legfrissebb kutatási eredményeket tárják elénk, s így szinte naprakész ismereteket közvetítenek. A könyv második felében – megfelelő alapozás után – jut el az Olvasó a címben megjelölt témához, mely valljuk be nem csak történelmi ismeretként kezelhető, hanem az utcán fel-felbukkanó „ősmagyarok” ruházkodásának vizsgálatához készített alapvetésként.
Már csak azt kellene elérni, hogy a valódi kíváncsiak mellett az „igazi érintettek” is kézbe vegyék a könyvet! (Persze, lehet, hogy ehhez füllenteni kellene!)
